Vadászat a természetfotós szemével – lelkével
A hideg, szürke tél után mindig jól esik a langyos, színes, illatos tavasz, és amikor csak alkalmam nyílik rá, terepszemlét tartok, kitartóan járom a határt elmaradhatatlan társammal, a fényképezőgépemmel. Az őzek keresztbe-kasul vonulnak ilyenkor a friss vetésben, a fácánkakasok ott dürögnek mindenfelé. Ők azok, akik tavasszal mindig mindenhol ott vannak, de még sincsenek sehol, legalábbis, mikor a fotós szeretné lencsevégre kapni őket. A természetfotós és az igaz vadász minden kétséget kizáróan egy tőről fakadnak, sok közös van bennük. Az első mindjárt a természetszeretet, az az ősi kíváncsiság, amivel az anyatermészet felé fordulnak. Ez az élményvilág megnyugtatja, kikapcsolja az elmét és feltölti a lelket. A színek, a hangok, az illatok varázslatos egyvelegének köszönhetően egy Csodavilág válik szinte kézzelfoghatóvá. A természetben eltöltött sok-sok óra mindig meghozza azt az izgalommal teli nyugalmat, amiért fegyvert, fényképezőgépet ragadnak. Tudatosan vannak jelen a pillanatban, érzik és élvezik a létezés örömét, érzékszerveiket csúcsra járatva várják a csodát. Közös vonása a fotósnak és az igaz vadásznak az is, hogy elszántan mennek egy-egy vad után, ha szeretnék azt birtokba venni. Figyelnek, nem csak néznek, látnak is, fülelnek, tapasztalnak és várnak.
Én sem vagyok ezzel másképp, nyitott szemmel, nyitott szívvel fogadom azt, amit a természetben eltöltött órák tartogatnak számomra. Hosszú időn át figyeltem egy őzbakot. Mikor először megpillantottam, az autómban ültem és ő átszaladt előttem a dűlőúton. Megálltam, ahogyan ő is. Néztük egymást. A szomszédos területen dolgozó traktorok sodorták utamba, mert éppen a tavaszi munkálatokat végezték a földeken. Egy pillanat volt ez a találkozás. Az első.
Később többször láttam őt, sőt egy idő után már miatta jártam a területre. Szerencsémre az őzbak szezont abban az évben ép bőrrel megúszta, így végigkövethettem életének utolsó másfél évét. A tél elmúltával, tavasszal újra elfoglalta territóriumát és én minden alkalmat megragadtam, hogy láthassam. Kistestű bak volt – őszes fején szépen gyöngyözött, különleges agancsát látva -, az idei szezonban nyilvánvalóan eljön az ő ideje is, villant fel bennem a gondolat. Láttam őt, mikor fiatal társát felháborodva üldözte el a vetésen át. Az ifjú titán gyanútlanul sétált a szántó szélén, mikor az öreg bak egy távoli pontból meglátta és rárontott. Keresztülvágtatott az egész mezőn, a bakocska hirtelen úgy meglepődött, hogy elfutni is elfelejtett, értetlenül nézett támadója felé. Váratlanul érte az ostrom és időbe tellett, míg rájött, hogy az valóban ellene irányult, futásnak eredt és nyitott szájjal, lihegve szaladt az erdő felé. Az öreg kitartóan kergette vélt ellenfelét, míg el nem tűnt a szeme elől, azután méltóságteljesen sétált vissza territóriuma közepére, ahol elégedetten legelészni kezdett. A kis bak nem sokat váratott magára, hamar megjelent az erdő szélén és gyorsan eltűnt a zöld vetésben. Elfeküdt és teljes takarásba került, már ami az idős bakot illeti. Én a lesből szemmel tartottam, ugyanis pont ráláttam. Miután kifújta magát egy kicsit, még fekve csipegetni kezdett. Néha eltekintgetett vetélytársa felé, meggyőződött arról, hogy teljes inkognitóban van, és nem látja a terület ura. Idővel elunta magát, felkelt és beváltott az erdőbe. Az öreg pedig egyedül maradt, mert én is szedelőzködtem és indultam hazafelé. Közeledik az ideje, de örültem, hogy még nem ma.
…
Hirtelen a búzaföldön felállt a bak. Miatta voltam kint. Tudtam, hogy a közelben van. Nem tévedtem, régóta figyeltem már. Kíváncsiságom tárgya elindult a tábla közepe felé, ahol a távolban megjelent egy suta két gidával. Nyár derekán a magas növényzetben már nagy volt a takarás, csak az őzek feje látszott ki, egyszer-egyszer bukkantak csak elő, mikor a letaposott részeken, vagy a szélesebb sorok között vezetett útjuk. Nézték egymást a bak és a suta, majd az agancsos óvatosan elindult, még nem futott, csak lassan lépegetett a kis csapat felé. Ahogy a suta mozdult, a bak úgy iramodott meg és üldözőbe vette. Kergetőztek a búzában, a két gida lemaradva ugrándozott utánuk, ritkán pillantottam meg mindkettőt egyszerre, inkább csak egyesével láttam őket, de már tudtam, hogy ketten vannak. A suta – nagy sajnálatomra – nyomában a bakkal beváltott az erdőbe, eltűntek a szemem elől, de nem kellett sokáig várnom és újra megjelentek. A nőstény kényelmes tempóban „menekült” a bak elől, inkább csak kellette magát. Hirtelen megálltak és feszülten figyeltek a közeli legelő irányába. Néztem, vajon mit látnak, mit hallanak? Hosszú, izgalommal teli percek teltek el – az őzek közben végleg elhagyták a terepet – mire rájöttem, hogy kis csíkos vaddisznó malacok vetették be magukat a búza sűrűjébe és ott csörtetve araszoltak előre. Nem láttam őket, néha egy-egy pillanatra tűntek csak elő, inkább a csörtetés alapján tudtam, merre járnak. Mára vége a fotózásnak – állapítottam meg kedvetlenül -, besötétedett. Kicsit még maradtam, hallgattam az erdő esti hangjait, majd halkan elindultam lefelé a lesről. Tudtam, hogy hamarosan itt leszek megint és újra rácsodálkozom erre a Csodavilágra. Örültem, hogy a bak ideje ma még nem jött el.
A következő este ismét kint talált a lesen, Csodavilágomban, ami – budapesti lány lévén furcsamód – lételemem lett már kora gyermekkoromban és ez felnőttként csak tovább erősödött. Vártam őt. Ma nem jött. Nem értettem, miért. Aznap nem találkoztunk. Nem baj, jó volt így is. Itt minden úgy jó, ahogyan van. Újra emlékeztettem magam – mint sokszor, mikor a természetfotózással teszem próbára türelmem -, hogy itt csak csöndes szemlélő vagyok és most ennek így kellett lennie. Megnyugodtam ebben a tudatban, bár kissé csalódottan távoztam. Nem volt persze eseménytelen az este (sosem az), nyári ludak és kanalas gémek húztak el a fejem felett, egy sutát láttam a távolban elugrándozni, a békák kitartóan koncerteztek és a szúnyogok sem feledkeztek meg rólam. Barna rétihéja repült alacsonyan a talaj fölött, többször is átkutatta a vidéket és egy fácántyúk is megjelent az út közepén, bár nem sokáig láttam, mert hamar eltűnt a vetésben. Azért annak örültem, hogy a bak ideje még nem jött el, bár kicsit nyugtalanított, hogy nem láttam. Egész nap fülledt meleg volt, későn mozdult a vad, majd később talán ő is elindul, de mivel már szinte teljesen sötét volt, én hazaindultam.
Egy hét elteltével ismét vártam őt a szokásos helyen. Neszt hallottam vagy a képzeletem játszott, nehezen döntöttem el. Riasztott a szajkó, nem tévedtem tehát, valóban hallottam valamit. Az apró zajok a feszült várakozás közepette annyira felerősödtek, hogy még a szitakötő szárnycsapása is hangosnak tűnt, szinte megrettentem tőle, ahogy felverte a néma csendet. Némi csalódottsággal állapítottam meg, hogy csak két szitakötő akaszkodott össze a levegőben, majd egy kis cinke rebbent fel a levelek között. Azután egyszer csak megjelent valami a nyiladékon, közel a leshez, amin üldögéltem. Nem a várva várt bak, mert az elsőre is látszott, hogy a jövevény ahhoz túl kicsi, takarta a fű, csak azt láttam, hogy mozgott a növényzet. Csíkos kismalac bukkant elő, előbb egy-majd utána sorban a többi, négy-öt-hat, számoltam őket izgatottan, közben majdnem elfelejtettem fotózni. Néha előfordul, hogy annyira rabul ejt a pillanat, hogy elfelejtek a gépem után nyúlni. Nem bánom, jó ez így. Ezek a csodálatos pillanatok csak az enyémek, örökre elraktározom őket elmémben, szívemben, lelkemben. A kismalacok már a nyiladékon csipegettek, felém néztek, nem mozdultam – még a levegőt sem mertem kifújni -, gyanútlanul turkáltak egy kicsit, nem maradtak sokáig és anyjuk nem is bújt elő az erdő rejtekéből. Még túl korán volt és a tapasztalt koca – vadászetika ide vagy oda – nem kockáztatott. A csíkos kis társaság hamar eltűnt a fák között, de én azért megörökítettem őket. Szép emlék lett ez is, mint oly’ sok apró erdei-mezei történés. Nem kellett sokat várnom, hamarosan a bak is felkelt a vetésben. Komótosan felsétált az emelkedőn, néha megállt, körülnézett, csipegetett egy keveset, majd újra megindult. A dombtetőre érve eltűnt a szemem elől, nem zavartam meg, kép sem készült, mert messze volt, de nem bántam. Ezúttal sértetlenül állt tovább, de tudtam, hogy hamarosan elérkezik az idő, féltem is tőle már, hiányozni fog.
…
Aznap későn tudtam csak elindulni, de nem szerettem volna kihagyni az alkalmat, ezért kicsit félve attól, hogy nem járok szerencsével, ültem ki a lesre. Nem is csodálkoztam azon, hogy még a lest sem értem el, egy sutát máris sikerült megugrasztanom és ő természetesen riasztott is azon nyomban. Beváltott az erdőbe és eltűnt. Hirtelen azonban arra lettem figyelmes, hogy egy másik suta szaladt szinte velem szemben az aranyló búzavetésben, mögötte pedig az ismerős öreg bak loholt. Leguggoltam, hátha nincs még minden veszve. Olyan szerencsés voltam, hogy a suta egyenesen felém vette az irányt. Letérdeltem a fűben és sikerült néhány képet készítenem a közeledő őzekről, mikor valami gyanús lett nekik és megálltak. Nem mertem megmozdulni, bár térdem már fájt az apró kövektől, de kitartottam. A két állat most balra indult, tőlem elfelé, de nem mentek túlságosan messzire. A suta kibújt a villanypásztor alatt, a bak pedig utánaeredt, de szerencsétlenségére agancsának farkasága beleakadt a vezetékbe. Némi vergődés után tudott csak kiszabadulni, én megbabonázva néztem a jelenetet, még sosem láttam ilyet. Csináltam pár képet is, bár a fényviszonyok nem voltak ideálisak hozzá. Az öreg végül eltűnt az erdőbe a suta után és aznap már nem is jelentkeztek többet. A bak ideje még nem jött el, de tudtam, a nap egyre közeledik.
Pár nap elteltével újra kint talált az este és nagyon vártam őt. Sokáig nem jött elő, bár tudtam, hogy a közelben van. Egész nap fújt a szél, ilyenkor nem szívesen mozdulnak a vadak. Estére elült a légmozgás, megindultak az állatok is. A közeli legelőről tehenek hangját hallottam, felettem a gyurgyalagok hasították a levegőt rovarok után kutatva. A távolban egy suta tűnt elő és óvatosan, körbe-körbe kémlelve lépkedett a gabonában. Hirtelen a sárga búzaföldön felállt a bak. Miatta voltunk kint, a vadász és én. Vártuk a találkozást. Az öreg megindult a suta felé, de megállt egy pillanatra, oldalát mutatta, nem volt takarásban és kb. 50 méterre lehetett a lestől. A vadász megtámasztotta a puska csövét a les szélén és célzott. „Még ne”, súgtam oda neki, utoljára még egyszer megörökítettem a délceg öreget. Hallottuk egymás szívverését, szívünk szinte egyszerre dobbant, lélegzetünket visszafojtottuk, nem mozdultunk, nehogy megremegjen a régi les. Egy utolsó pillanat – a legcsöndesebb -, majd a puska hangja felverte a csendet. Leírhatatlan volt az izgalom, zúgott a fülem. A bak immáron a földön feküdt, lába még mozdult egyet, majd végleg lehunyta szemét és visszaadta lelkét a Teremtőnek. Még vártunk egy kicsit, hadd múljon el nyugodtan az öreg. Izgatott voltam és bevallom, kicsit szomorú is. Akárhányszor is láttam már hasonlót, az elmúlás gondolata mindig megérint. Annyira végleges. Visszafordíthatatlan. Többet nem jön szembe velem ismeretlen ismerősöm, akit titokban hosszú órákon át lestem. Szerencsére ezen nem volt sok időm morfondírozni, mert a vadász megindult a lesről lefelé. A percnyi szomorúság helyébe újra mérhetetlen izgalom költözött. Közvetlen közelről nézhettem meg a régi, jól ismert ősz fejű bakot, akit a távolban oly’ sokszor megfigyeltem már. Láttam őt tar fejjel télen, barkában tavasszal, láttam, ahogy a területén riválisait űzi, tudtam, merre pihen napközben. Láttam őt a suták után futkosni, éveken át uralta a környéket és sok-sok magához hasonlóan különleges utódról gondoskodott már. Most eljött az ideje. Eljött az ideje annak is, hogy itt álljak ősz feje, rőt teste mellett és szemügyre vegyem egészen közelről is. Valóban olyan gyöngyözött, olyan a farkaság, amilyennek távolról láttam? Olyan, persze, de mégis mindig teljesen más ilyen közelről látni a vadat. Furcsán idegen is, mert van benne valami természetellenes a maga természetességében. Megrendülten álltam az öreg bak mellett, sok közös emlék, megszámlálhatatlan szép élmény kötött minket össze. Őszintén gratuláltam a vadásznak, aki boldogan vette birtokba az áhított vadat. Hasonló érzés foghatta el a zsákmány elejtése közben, mint engem egy különleges kép elkészítésekor. A lövés előtti utolsó pillanatok bizsergető izgalma és a vad birtokba vétele – nekem a kép által – méltó jutalom a türelmünkért, állhatatosságunkért. Megadtuk a vadnak a végtisztességet, hozzá méltó terítéket készítettünk, megkapta az utolsó falatot, a találat helyére sebtöret került, a vadász pedig kalapjára tűzte az őt megillető töretet. Némán, mélységes tisztelettel álltunk a bak mellett. Nem beszéltünk, a fotós és a vadász hallgatott, nem volt szükség a szavakra, mert szavak nélkül is mindketten ugyanarra gondoltunk. Mindketten éreztük, most valóban jelentőségteljes dolog történt, nem lehet üres fecsegéssel lealacsonyítani az ünnepélyes perceket. Sok-sok érzés kavargott a fotósban és a vadászban a teríték mellett. Az öröm váltotta fel a magasztos pillanatokat. Beszélgetni kezdtünk, lelkesen idéztük fel a lövés előtti másodperceket. „Láttad, amikor…, attól féltem, hogy…, már azt hittem bevált és eltűnik…, de nem” – azon az estén nem. Aznap este ott feküdt előttünk és mi – immáron – boldogan és kíváncsian szemléltük. Meséltük róla emlékeinket, a lehető legnagyobb részletességgel veséztük ki az elejtés előtti utolsó pillanatokat, minden mozzanatot újra és újra felidézve, átélve örvendeztünk.
Mikor utoljára láttam őt, a magaslesen ültem. Eljött az idő és végzetes volt ez a találkozás. Az utolsó. Örültem, hogy nem szenvedett az öreg, tűzben rogyott össze a pontos találat következtében és hozzá méltó módon távozott a földi létből.
Szöveg: Szigeti Edit
2019.07.20.