Áprily Lajos, „a lélegző natúra költője” rajongásig szerette a természetet. Gyermekkorát a szépséges erdélyi Sóvidéken töltötte, ez is meghatározta a hozzá fűződő viszonyát. „Ezer szemmel csudálta”, megértéssel és érdeklődéssel fordult teremtményei felé és mindig kedvesen, szeretettel beszélt róluk. Édesapjától sokat tanult, de természetjáró útjain és vadászatain is állandóan gyarapította tudását. Az iskolai kirándulások alkalmával a természet iránti rajongását is igyekezett átadni a nebulóknak, tanítványai a „diákvándorlás lelkes apostolának” nevezték. Sokat járta velük a vidéket, ír is erről Március című versében, „a nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt”. A költő jól ismerte a „mohos gyeppel benőtt” erdei utakat, a hegyek-völgyek rejtett ösvényeit. Szerette maga körül az állatokat, különösen a madarakat, melyeket igen jól ismert és számos versben meg is jelenített. Udvarán galambokat tartott, de az is előfordult, hogy rókakölykök élvezték vendégszeretetét. Elementáris vonzódása a természethez költészetére is nagy hatást gyakorolt és az évszakok történéseit gyakran öntötte versekbe.
A magyar irodalom egyik legnagyobb természetköltője egész életében bensőséges és harmonikus kapcsolatban állt a natúrával és lelke benne mindig megnyugvásra talált. Szeret az erdő című művében így vall: „Engem az erdő véd s szeret, / utaimon erdők kisértek… /…S ha majd mélyebbre költözöm, / érzéstelen rommá omoltan, / egy hang közelről súgja még: / Én is az erdő fája voltam.”
Áprily Lajos egy időben maga is vadászott, Szalonka-les című művében így ír: „Rejtett madár most édes nászra vár. / Fegyver feszül az izgatott marokban… / Most. Jönnek… Boldog, büszke mátkapár. / S forró szívükre gyilkos puska robban.” Később viszont „békét kötött az állatokkal és az erdővel”, letette a puskát és Fegyvertelen vadász dala című költeményében a szerelmesen suhanó márciusi szalonka-párokat már nem puska-dörrenéssel fogadja.
Erre utal Fácános erdőn című versében is: „Nincs fegyverem. De hogyha volna is, / így állnék itt tavaszi „vadlesen”. Csendes, türelmes szemlélője lett tehát a flórának, faunának, mert önmagában is lenyűgözte a látás, a hallás öröme, a színek kavalkádja, a hangok muzsikája és az illatok arzenálja. A szabadban töltött órák az önfeledt létezés örömét adták, Tavaszi vizek című versében csodálatosan fogalmaz, „Állok a vadvizes tavaszban, / bódít a szagja, mint a bor”. A Zsenge március „ragyogva jön” és a költő sorait olvasva képzeletünkben megelevenedik az ébredező táj, szinte látjuk a Tavaszi ég „fényes-fehér felhő-gomolygását” és a zöldbe hajló vetést. Nagy tél után „a fát a fagy már nem roppantja meg”, de a ciherben bujkáló szarvasok „testükben érzik még a vad telet”. Március „az alvó nagy természetet sziven csókolja s új életre hívja”. „Rezeg a tölgy tavalyi levele”, de búcsúzik a hó és „fényes fehérsége helyén / csak bokros, barna domboldal marad, / mely rejti majd az illanó vadat”. A nyár ilyenkor még „mély haraszt alatt pihen”, de az Új fény és „a kékség már jó időt üzen.” Miután „az ifjú nap: Dávid, leverte a lomha Góliát-telet”, lassan tényleg életre kel az erdő. „Vizek futnak, jegek ropognak”, a tavakat frissítő szellő borzolja, „zsong a szigetcsúcs barna berke” és a „harkály részegen nevet”. Hangolnak már a „suhogó szárnyú tavasz-követek” és a Fekete rigó hangjára „megmelegszik minden alkonyat”, Ti-ti-ti! – szól a nyaktekercs és egyszerű dalában pedig „benne lobog az egész tavasz”.
A kikelet a természet tarka palettájáról bőkezűen válogat, „kelő vetések zöldje tarkítja az új életre ébredő vidéket”, az elmúlás megkopott, halovány, kifakult színei után megfesti az erdőt, a fák törzsén szunnyadó moha most üde zölddé lesz, „barka-szagra cserje-ölben felfigyel a hóvirág” és – Győzelem -„a nyírfáink tövében új sereg kél: zöld dárdás, bátor gyöngyvirág-phalanx”. A kezdet, a remény, a lehetőségek ígérete a levegőben élettel tölti meg az erdőt, a mezőt és a vizek világát. A Fűzfa-zsongásban hangosak „a kecskebékás tócsák” és „zsong, zenél a barkás fűzberek”, amint „a zsenge lomb bodor barkáiban tengernyi méh tolong”. A színes, illatos tavaszban tarka pillangók libbennek a friss szellő szárnyán és karcsú szitakötők táncolnak a ringatózó nádasok felett. Tavaszodik és az ember is tudja, érti, hogy érte „üzenget a zsenge határ”. Élet van most mindenütt, „a pocsolyákon gyémánt fény remeg, kuruttyolnak a békahercegek.” Ünneplőbe öltözik a táj és a Természetben a „titkok között barangoló” vadász tavasz-leső szíve is, hiszen az erdő királynője csalogatja e talányokkal teli, különös világba. Márciusban, amikor „zeng a picinyke szénfejű cinke”, „selymit a barka” és „sárga virágját bontja a som”, a néma tél után bizony „zeng a szívünk” is. „Tyúkok sétálnak szemérmesen”, hallik a Fácán-hang „nagyokat rikkant” a kakas, és ha kisétál a „sokszín-gyönyörüség”, a fák tavaszra gondolnak körül.” A magyar erdők királya, az öreg gímszarvas már levetette koronáját, az ifjabbak most fölényesen lépkednek „elzuhant agancsu társaik” között. Az őzsuták és a szarvastehenek kigömbölyödve várják, hogy a lombok sűrűjében életet adjanak anyaszívük alatt rejtőző kicsinyeiknek.
Áprilisi hangulatban már fülemüle szól az ágakon, „éger tövén piros szamóca lángol,/ a százszorszépnek lepke tetszeleg”. Az „ásott tövű vén almafák fiatalos kedvvel rügyeznek” – Köszönet a napsugárnak –, Koncertet adnak a pacsirták és rikoltanak a küllők, „szól az ökörszem cserregő zenéje / rajban cincognak még az őszapók”. A nyulak játszadoznak a harmatos mezőn és ”az erdőszélen lopva róka jár”. Az őzbakok már birtokaikért küzdenek, sok múlik ezen, gyarapodásuk sikere a tét. Áprilisban „a sás közt karcsú gólya lép” és „víg fecskeszótól” hangos a vízpart.
Májusi reggel „cseresznyevirág bomlik a hegyen” és szédítő az illat-fergeteg, „az egyik ág ring”, rajta „rekedten szól egy bókoló kakukk”. A „tündér hónapban” a langyos égen május habos felhői közt „ékes tollú szivárvány-madarak”, – Gyurgyalagok – fuvola-füttyel, ringva szállanak. A „tavaszi záporok zenéje” gyakran dalol az ablak alatt, „Május virága hulldogál / és nemsokára száll a nyár is”.
Áprily Lajos viszonya a természethez mindig is különleges volt és rendkívül szoros. Műveivel ma is a természet szeretetére, tiszteletére tanítja olvasóit és valóban élmény az ő tolmácsolásában megismerni a csodavilágot, de igyekezzünk hallgatni Biztatására, „Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj, / hagyd ott az ingerült és hetyke szókat. / Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj, / s hallgasd a zengő, mámoros rigókat.”.
Rügyeknek és madaraknak a tavasz kürtje szól most és „dűl a fény s jönnek csodák csodái”. Örül a szívünk, „mélyén halk zsongás fakad”, „a hosszú téli éjszakák ködétől fakult” lelkünk repes, mikor ujjongva kiáltjuk: „Üdvözlégy tavasz!” „A vadgerlék szavaló-kórusa” pedig Május muzsikáját búgja: Tavasz, tavasz, szerelem. Elérkezett hát „a megváltó, dicső megújhodás” és a szerelem ideje, a remény, az új kezdet, az újjászületés és az élet ünnepe, hiszen e Tavaszi pillanatban „új rügy s új fű, és újra mondhatom és örvendezve mondhatom, hogy élek.”