Május van. Piripiók szelik a bárányfelhők tarkította, vakítóan kék eget, seregélyek szedegetik szorgalmasan a rovarokat a fűből, valahol egy kakukk hallik és egyszer-egyszer a búbos banka is elkiáltja magát „up-up-up”… Örülök a létnek…
Különösen bőkezűen ontja szépségeit az év e varázslatos hónapja és a Boronkai Tájvédelmi körzet határán található Somogyfajsz vidékét járva sok csodára bukkanhat a látó ember, hiszen e szemet gyönyörködtető csodavilág valóban nem fukarkodik kincseivel.
Rácsodálkozhatunk a kétszáz éves tölgyek méltóságteljes szépségére is, de szirmot bont a törékeny réti kakukkszegfű, büszkén emeli égnek fejét a bókoló bogáncs lila virága. Fehér békaliliom és sárga mocsári nőszirom tarkítja a fakózöld nádtengert és alatta a vízen néha meg-megcsillan egy kósza napsugár. Kakukkfű semmivel össze nem téveszthető aromája keveredik a galagonya és a zanót virágainak bódító egyvelegével. Nem tolakszik az illat, éppen csak körbe leng, és én mélyeket szippantok belőle, legszívesebben elraktároznám a tüdőmben ezt az illatos levegőt, hogy a szürke télre is jusson belőle. Mivel a raktározás ily módja kivitelezhetetlen, elmémben, szívemben és lelkemben őrzöm meg e pillanatokat. Hathatós segítségemre van ebben két elmaradhatatlan útitársam, a fényképezőgépem és a tollam.
Az illatos májusi langymelegben – két kedves barátom társaságában – éppen a zsombékosban delelő szürkemarhákat igyekeztem lencsevégre kapni, mikor a fejem felett keringő gyurgyalagok „prü-prü” szólamába valami más is vegyült. Vékonyka hang ütötte meg a fülemet, először nem is tudtam, jól hallom e vagy csak érzékeim játszanak velem és megkeveredtek a sok madárdal hallatán. Füleltem és halk, de így is érezhetően kétségbeesett bégetésre lettem figyelmes. Kerestük a hang forrását és a hófehér galagonyabokor tövében apró aranyszőrű, parányi rackabárányt vettünk észre. A kis jószág keservesen sírt, hívta anyját, kereste nyáját. Oly védtelennek és felettébb kiszolgáltatottnak tűnt az elárvult bárány ezen az aranysakálok lakta vidéken. Nyilván elnyomta az álom a meleg napsütésben és elmaradt a nyájtól, mely időközben – jó húsz perce láttuk őket a kocsiból – jókora távolságra került tőle. Segítenünk kell neki visszajutni övéihez, határoztuk el azonnal egyhangúlag mindhárman. Megpróbáltuk megfogni a párnapos apróságot, de nem hagyta magát, rendre gyorsabb és ügyesebb volt nálunk, egy-két szökkenéssel mindig kitért utunkból. Látva, hogy erőfeszítéseinket nem koronázza siker, más utat választottunk. „Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy a Mohamedhez”. A nyájat kell tehát visszaterelni a bárányhoz, határozott az állatok gazdája. Beült autójába és elindult a rackák után a pusztában. Barátnőm és én türelemmel vártunk és igyekeztünk kihasználni az ajándékba kapott perceket. A kisbárány meglehetősen fotogénnek bizonyult, és ha megfogni nem is hagyta magát, egyre közelebb merészkedett hozzánk. Még ha nem is bízott bennünk teljesen, azt megérezte, hogy rosszat nem akarunk neki. Úgy vélte – ha „ló nincs, szamár is jó” alapon – mi is megtesszük a birkák helyett és elfogadható társaság leszünk neki, ha a fajtársak ily rútul cserbenhagyták. Szárnyaink alá vettük hát az elanyátlanodott, gyámoltalan jószágot és vártuk, hogy megérkezzen a felmentő sereg. Kattogott a fényképezőgép, egész album készült a kis göndörszőrűről. Egyszer csak a horizonton pörgeszarvúak sokasága tűnt fel, majd kibukkantak a domb mögül a szarvak tulajdonosai is. Csodálatos látvány ennyi racka együtt.
A világon ennek az őshonos magyar fajtának van ilyen jellegzetes szarva, nemzeti kincsünk, sehol másutt nem találkozhatunk vele, csak a büszke magyar racka viseli. A nyáj nyomában feltűnik az autó is, majd kiszáll belőle a gazda. Lassan lépked a juhok nyomában, együtt közelednek felénk komótosan. Nem sietnek, minek is, hova is. A bárány már kezd fülelni, nézeget a nyáj irányába és nem sokat teketóriázik, mikor felismeri a társait. Habozás nélkül hagyja faképnél alkalmi pesztonkáit és elindul a nyáj irányába. Szalad és béget, béget és szalad, nagy az öröm a többiek láttán, ám mikor megáll előtte a juhok tömege, elbizonytalanodik. Megáll a bárány és szemben vele a nyáj is. Egy-két perc is eltelik így, csönd van. Végül a kicsi megszólal, anyját hívja. Érkezik is a válasz nyomban, „közénk való”, lélegzik most szinte egyként fel a nyáj. A feszült pillanatokat most oldott hangulat váltja fel. Béget az aranyszőrű bárány és valahol béget az anyja a tömegben, de még mindig nem találták meg egymást. Pásztázzuk a sok aranyszőrű rackaanyát, vajon kihez tartozhat a kicsi. Na, ki volt oly könnyelmű, hogy magára hagyta a védtelen apróságát? – teszem fel magamban a kérdést mosolyogva. Közben elindul a nyáj a pusztában, komótosan, ahogyan jött. Egyetlen jószág igyekszik visszafelé a sok aranyszőrű között… Egy fekete racka úszik szemben az árral és jön visszafelé kitartóan a vékonyka hang irányába… Már vágtat a kis aranyszőrű, látja az anyját! Gyors üdvözlés következik, majd a viszontlátás örömét követően azonnal szopni kezd a bárány, anyja tőgyéből szívja magába az éltető langyos tejet. Mikor a kicsi jól lakott, immáron „kéz a kézben” elindulnak a nyáj után. Nézek utánuk, minden úgy van, ahogy lennie kell, fut át az agyamon a gondolat.
Májusi szellő simítja végig a nyakam, mely kizökkent világmegváltó képzeteimből. Boldog vagyok, hisz nem véletlenül hozott ma erre az utunk. Felnézek a kék égre, felettünk piripiók szelik a bárányfelhők tarkította, vakítóan kék eget, seregélyek szedegetik szorgalmasan a rovarokat a fűből, valahol egy kakukk hallik és egyszer-egyszer a búbos banka is elkiáltja magát… Örülök a létnek…
2021.05.18.