Az elmúlt évek során rengeteg fotót, videót készítettem erdei barangolásaim alkalmával és sok élményt papírra is vetettem.
Feledhetetlen emlékképek sokasága ez…
Szép emlékeket idéz fel bennem ez a kis videó is (és benne Pista bácsi kedves monológja), amelyben fogattal hordjuk szét a takarmányt a vadaknak. A földút még sokfelé magán viselte az előző napok esőzésének nyomait, de a bakon mellettem ülő Pista bácsi eltökéltségét látva szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy semmi nem állhatja utunkat. Az Öreg aznap sem akart csalódást okozni védenceinek, akik már 40 éve számíthattak rá. A lovaskocsi terepjárókat megszégyenítő módon vette az akadályokat, elvégre az állatok már várták a kukoricát a szórókon.
Pista bácsi – ahogy rendületlenül haladtunk előre a fák között -, csak mesélt, mesélt órákon át, percnyi szünet nélkül. Nem kellett sokáig kutakodnia elméjében, annyi vadászélmény, erdei kaland emléke lapult benne, melyet – látva lelkesedésem – élvezettel osztott meg velem.
Ahogy egy-egy szóróhoz értünk, kényelmesen lekászálódott a bakról. A vödörből az etetőkbe szórta a kukoricát, széthintett valamennyit a lapáttal is belőle, majd mentünk is tovább következő állomásunkra, magunk mögött hagyva az éhes kondát, mely már türelmetlenül – a bokrok közül leskelődve – várta a napi betevőt. Ahogy tovagurultunk, nyomunkban a disznók elégedett csámcsogása és egy-egy méltatlankodó malac visítása törte meg az erdő csendjét.
Néztem Pista bácsit, ahogy tette a dolgát. Láttam a békét az arcán. Nem láttam rajta unalmat, pedig számtalanszor csinálta végig azt, amit aznap – egy szerencsés véletlen folytán – együtt élhettünk át. Nem láttam rajta elégedetlenséget, pedig a lovaskocsi annyira rázott, hogy néha egy hajszál választott el attól, hogy ne a sárban kössek ki a fogat mellett. Idegességet sem láttam ábrázatán, pedig időnként igen nagy fejtörést okozott neki, melyik utat válassza, hogy a vadak jussa biztosan célba érjen. Amit fizimiskáján láttam, öröm volt és elégedettség. Egész életében ezt csinálta. Etette a vadakat, nehéz teleken megbecsült lovaival oda is eljutott, ahova a modern kor vívmányai el sem indulnak. Hajtotta a lovaskocsit, vitte a vadászokat, akik a barkácsolás különleges szenvedélyének hódoltak. Elmesélte, hogyan hozott terítékre két jó szarvasbikát az a – maga is vadász – vadászfeleség, akinek eredetileg a férjura szándékozott elejteni egyetlen példányt és asszonya csak kísérőnek érkezett vele, de a férj a puskája helyett végül csak a pénztárcáját vethette be.
Hamar elérkezett az ebéd ideje, az Öreg szigorú napirendet tartott. Megálltunk egy „égigérő” tölgy alatt, hogy ott fagyasszuk el harapnivalónkat. A beszédes Pista bácsi most hallgatott. Egyszer-egyszer rám mosolygott, miközben sokat látott bicskájával szelte a szalonnát és a kenyeret, mellé pedig paprikát evett. Utóbbi kicsit túlontúl csípősnek bizonyult, még órák múltán is emlegette. Én egy gyorséttermi szendviccsel készültem csillapítani éhségemet, de amikor megláttam az Öreg rosszalló pillantását, amit a kezemben szorongatott kosztra vetett, szinte lelkifurdalás tört rám. Nem szokásom ilyesmit enni, de most úgy éreztem, pont a legrosszabbkor sikerült előhozakodnom vele. Minden, ami mű, oly’ idegenül hatott ebben a hamisítatlan, igazi, való világban, – melybe Pista bácsi annyira természetesen simult bele, mint gyermek az anyja karjába -, hogy el is ment a kedvem a műkajától. Az Öreg ráérzett, mi jár a fejemben, – vagy pont ez járt az Övében is, nem tudom -, de odanyújtott nekem egy szelet szalonnát és egy darabka kenyeret. Habozás nélkül nyúltam érte. Kérdezte, paprikát kérek e. Nem kértem. …és Ő csak mosolygott, szemében örömöt láttam és elégedettséget.
2018.09.19.