Kategória: Vadászat & egyéb

Május van. Piripiók szelik a bárányfelhők tarkította, vakítóan kék eget, seregélyek szedegetik szorgalmasan a rovarokat a fűből, valahol egy kakukk hallik és egyszer-egyszer a búbos banka is elkiáltja magát „up-up-up”… Örülök a létnek…

Különösen bőkezűen ontja szépségeit az év e varázslatos hónapja és a Boronkai Tájvédelmi körzet határán található Somogyfajsz vidékét járva sok csodára bukkanhat a látó ember, hiszen e szemet gyönyörködtető csodavilág valóban nem fukarkodik kincseivel.

Rácsodálkozhatunk a kétszáz éves tölgyek méltóságteljes szépségére is, de szirmot bont a törékeny réti kakukkszegfű, büszkén emeli égnek fejét a bókoló bogáncs lila virága. Fehér békaliliom és sárga mocsári nőszirom tarkítja a fakózöld nádtengert és alatta a vízen néha meg-megcsillan egy kósza napsugár. Kakukkfű semmivel össze nem téveszthető aromája keveredik a galagonya és a zanót virágainak bódító egyvelegével. Nem tolakszik az illat, éppen csak körbe leng, és én mélyeket szippantok belőle, legszívesebben elraktároznám a tüdőmben ezt az illatos levegőt, hogy a szürke télre is jusson belőle. Mivel a raktározás ily módja kivitelezhetetlen, elmémben, szívemben és lelkemben őrzöm meg e pillanatokat. Hathatós segítségemre van ebben két elmaradhatatlan útitársam, a fényképezőgépem és a tollam.

Az illatos májusi langymelegben – két kedves barátom társaságában – éppen a zsombékosban delelő szürkemarhákat igyekeztem lencsevégre kapni, mikor a fejem felett keringő gyurgyalagok „prü-prü” szólamába valami más is vegyült. Vékonyka hang ütötte meg a fülemet, először nem is tudtam, jól hallom e vagy csak érzékeim játszanak velem és megkeveredtek a sok madárdal hallatán. Füleltem és halk, de így is érezhetően kétségbeesett bégetésre lettem figyelmes. Kerestük a hang forrását és a hófehér galagonyabokor tövében apró aranyszőrű, parányi rackabárányt vettünk észre. A kis jószág keservesen sírt, hívta anyját, kereste nyáját. Oly védtelennek és felettébb kiszolgáltatottnak tűnt az elárvult bárány ezen az aranysakálok lakta vidéken. Nyilván elnyomta az álom a meleg napsütésben és elmaradt a nyájtól, mely időközben – jó húsz perce láttuk őket a kocsiból – jókora távolságra került tőle. Segítenünk kell neki visszajutni övéihez, határoztuk el azonnal egyhangúlag mindhárman. Megpróbáltuk megfogni a párnapos apróságot, de nem hagyta magát, rendre gyorsabb és ügyesebb volt nálunk, egy-két szökkenéssel mindig kitért utunkból. Látva, hogy erőfeszítéseinket nem koronázza siker, más utat választottunk. „Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy a Mohamedhez”. A nyájat kell tehát visszaterelni a bárányhoz, határozott az állatok gazdája. Beült autójába és elindult a rackák után a pusztában. Barátnőm és én türelemmel vártunk és igyekeztünk kihasználni az ajándékba kapott perceket. A kisbárány meglehetősen fotogénnek bizonyult, és ha megfogni nem is hagyta magát, egyre közelebb merészkedett hozzánk. Még ha nem is bízott bennünk teljesen, azt megérezte, hogy rosszat nem akarunk neki. Úgy vélte – ha „ló nincs, szamár is jó” alapon – mi is megtesszük a birkák helyett és elfogadható társaság leszünk neki, ha a fajtársak ily rútul cserbenhagyták. Szárnyaink alá vettük hát az elanyátlanodott, gyámoltalan jószágot és vártuk, hogy megérkezzen a felmentő sereg. Kattogott a fényképezőgép, egész album készült a kis göndörszőrűről. Egyszer csak a horizonton pörgeszarvúak sokasága tűnt fel, majd kibukkantak a domb mögül a szarvak tulajdonosai is. Csodálatos látvány ennyi racka együtt.

A világon ennek az őshonos magyar fajtának van ilyen jellegzetes szarva, nemzeti kincsünk, sehol másutt nem találkozhatunk vele, csak a büszke magyar racka viseli. A nyáj nyomában feltűnik az autó is, majd kiszáll belőle a gazda. Lassan lépked a juhok nyomában, együtt közelednek felénk komótosan. Nem sietnek, minek is, hova is. A bárány már kezd fülelni, nézeget a nyáj irányába és nem sokat teketóriázik, mikor felismeri a társait. Habozás nélkül hagyja faképnél alkalmi pesztonkáit és elindul a nyáj irányába. Szalad és béget, béget és szalad, nagy az öröm a többiek láttán, ám mikor megáll előtte a juhok tömege, elbizonytalanodik. Megáll a bárány és szemben vele a nyáj is.  Egy-két perc is eltelik így, csönd van. Végül a kicsi megszólal, anyját hívja. Érkezik is a válasz nyomban, „közénk való”, lélegzik most szinte egyként fel a nyáj. A feszült pillanatokat most oldott hangulat váltja fel. Béget az aranyszőrű bárány és valahol béget az anyja a tömegben, de még mindig nem találták meg egymást. Pásztázzuk a sok aranyszőrű rackaanyát, vajon kihez tartozhat a kicsi. Na, ki volt oly könnyelmű, hogy magára hagyta a védtelen apróságát? – teszem fel magamban a kérdést mosolyogva. Közben elindul a nyáj a pusztában, komótosan, ahogyan jött. Egyetlen jószág igyekszik visszafelé a sok aranyszőrű között… Egy fekete racka úszik szemben az árral és jön visszafelé kitartóan a vékonyka hang irányába… Már vágtat a kis aranyszőrű, látja az anyját! Gyors üdvözlés következik, majd a viszontlátás örömét követően azonnal szopni kezd a bárány, anyja tőgyéből szívja magába az éltető langyos tejet. Mikor a kicsi jól lakott, immáron „kéz a kézben” elindulnak a nyáj után. Nézek utánuk, minden úgy van, ahogy lennie kell, fut át az agyamon a gondolat.

Májusi szellő simítja végig a nyakam, mely kizökkent világmegváltó képzeteimből. Boldog vagyok, hisz nem véletlenül hozott ma erre az utunk. Felnézek a kék égre, felettünk piripiók szelik a bárányfelhők tarkította, vakítóan kék eget, seregélyek szedegetik szorgalmasan a rovarokat a fűből, valahol egy kakukk hallik és egyszer-egyszer a búbos banka is elkiáltja magát… Örülök a létnek…

2021.05.18.

Az erdőt járva gyakran akad meg a tekintetem a fákat díszítő zöld gömbökön és különösen télen szembetűnő e tetszetős bokrocska a csupasz ágak között. A félélősködő fagyöngy szép ugyan, de a fának nem válik hasznára a szoros kapcsolat, még ha számos állatfajnak biztosít is táplálékot hívatlan albérlője. Nem csak a madarak étlapján szerepel, egykor szarvasok és őzek téli takarmányozására is használták. Már ezért is érdemes közelebbről megismerkedni ezzel a különleges növénnyel, melyhez oly’ sok hiedelem kapcsolódik.

A pogány időkben a nőiesség jelképeként tekintettek rá, ami a férfias tölgyfánál keres védelmet és táplálékot. Számos kultúrában a tél szent növényeként tisztelik, mely a halhatatlanságot jelképezi. Karácsonykor az ajtó fölé akasztott fagyöngy elűzi az ártó szellemeket. Mérgező, de hatóanyagai révén értékes gyógynövényként tartják számon.

A fagyöngyfélék családjába 1400 faj tartozik és a növény egész kontinensünkön elterjedt. Félélősködő, azaz nem kész táplálékot szív el a gazdanövénytől, csak a vizet és az ásványi sókat, majd saját klorofillal maga készíti el a táplálékot, tehát fotoszintetizál. Európában 3 fajával találkozhatunk, hazánkban a fehér és a sárga fagyöngy él, a mediterrán térségben a vörös fagyöngy is jellemző. Az örökzöld fehér fagyöngy fényigényes, így a ritkább lombozatú fákat kedveli. Jó alkalmazkodóképessége révén a tölgyfélék, a bükk kivételével számos lombfán előfordul, valamint fenyőkön is. Egyes kutatások szerint több mint 450 fásszárú növényen képes megtelepedni. A lombhullató sárga fagyöngy tölgyfajokon és a szelídgesztenyén fordul elő. Miután a fagyöngy magja kicsírázik, a növény szívógyökereket fejleszt, melyekkel a fa testébe hatol. Az erdőgazdaságokban számottevő károkat okoz, a gazdanövény a vízelvonás miatt lehullajtja leveleit, a faanyag minősége romlik és a megtámadott fák akár el is pusztulhatnak. A fagyöngy ellen védekezni egyelőre a fertőzött ágak levágásával lehet, de kísérleteznek a növényt megtámadó gombafajok segítségével történő biológiai védekezéssel is. Hazánkban a növény kártétele éves átlagban a fehér és a sárga fagyöngy vonatkozásában 1158, ill. 885 hektár. A fehér fagyönggyel fertőzött területek nagysága az elmúlt 90 évben több mint háromszorosára nőtt. Előfordulása leggyakoribb a Dunántúlon, tömegesen találkozhatunk vele a Felső-Tisza vidékén, a Zalai-dombság, a Bakony, az Őrség és Belső-Somogy területén, kevésbé jellemző az Északi-középhegységben és az Alföldön.

A madarak rendszeresen fogyasztják a növény laktató, ragacsos bogyóit. A léprigó (Turdus viscivorus) latinneve is erről árulkodik, „viscivorus” ugyanis „fagyöngyevőt” jelent, a fagyöngy téli tartaléktáplálékot jelent a madárnak. Ez a kapcsolat mindkét fél számára előnyös, hiszen a madár jól lakik, miközben a növény magvait ágról-ágra hordja ürülékével, így terjesztve azt. A mag a rigó bélrendszerén sértetlenül halad át, majd megfelelő ágra kerülve kicsírázik, míg ürülékével a trágyázásról is gondoskodott. A rigókon kívül gyakori terjesztők a barátposzáta és a csonttollú, de terjesztik a fácánok, szajkók, a meggyvágók, a seregélyek, a galambfélék és a vörösbegyek is. A rigók egészben nyelik le a bogyókat, a barátposzáta pedig csak a bogyó húsát csipegeti le, de a magok így is csírázóképesek, nem kell, hogy áthaladjon a madár béltraktusán, ahogy korábban feltételezték.  Az állatok testükön, szőrükön, tollukon is szállítják a ragacsos szaporítóképleteket. A cinkék és a fakusz táplálkozási módja viszont nem kedvez a növény terjedésének, mert e fajok csőrükkel felbontják a magvakat és kieszik belőlük a csírát tápláló szövetet, a keményítőben, olajokban és fehérjékben gazdag endospermiumot. A fagyöngy virágai erős illatukkal a kora tavasszal aktív rovarokat is csalogatják (hangyák, legyek, zengőlegyek, szúnyogok, méhek, dongók, egyes pillangófajok). A lepkék petéiket helyezik a növény levelei közé, egyes madárfajok számára pedig fészkelőanyagot biztosít a zöld bokrocska, népies nevén a gyöngybuckó.

A fagyöngyöt hívják enyves bogyónak, vagy madárlépnek is, ami árulkodik felhasználásáról. A madárléphez használat előtt olajat kevertek és az anyagot vékony vesszőkre (lépvessző) kenték, amelybe a csalimadárral megtévesztett madarak beleragadtak. A madárlép kedvelt madárfogó volt és árusították is.

Az emlősök is fogyasztják az örökzöld növényt, télen az ínséges időkben, ha módja van rá, a nyúl, az őz és a szarvas is megeszi a zöld lombját. A nyest és a nyuszt ürülékében gyakran figyelnek meg fagyöngybogyót, sőt a róka és a mókus sem veti meg a nyálkás csemegét.

A mezőgazdaságban a régi időkben ínségtakarmányként hasznosították. A legelső sertéstakarmányokat a természetben található termések összegyűjtésével biztosították, a fagyöngy rendszeresen szerepelt a disznók étlapján. A sárga fagyöngyöt is gyűjtötték a sertések, a juhok és a szarvasmarhák számára, a takarmányozási célú felhasználás a 20. század második felére tűnt el.

A fagyöngynek tehát számos hasznosítási módja létezett a múltban és létezik ma is. Mivel a növény az ég és a föld között terem, hatását ősidők óta mágikusnak tartják. Fentieken kívül még egy fontos dolgot nem árt tudni róla! A kézenfogva andalgó, gyanútlan „erdőkerülők” nézzenek a fejük fölé mielőtt cselekszenek, mert a fagyöngy alatt adott csók örök szerelmet, sőt házasságot ígér! Legyünk óvatosak!

2019.04.02.

Az elmúlt évek során rengeteg fotót, videót készítettem erdei barangolásaim alkalmával és sok élményt papírra is vetettem.

Feledhetetlen emlékképek sokasága ez…

Szép emlékeket idéz fel bennem ez a kis videó is (és benne Pista bácsi kedves monológja), amelyben fogattal hordjuk szét a takarmányt a vadaknak. A földút még sokfelé magán viselte az előző napok esőzésének nyomait, de a bakon mellettem ülő Pista bácsi eltökéltségét látva szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy semmi nem állhatja utunkat. Az Öreg aznap sem akart csalódást okozni védenceinek, akik már 40 éve számíthattak rá. A lovaskocsi terepjárókat megszégyenítő módon vette az akadályokat, elvégre az állatok már várták a kukoricát a szórókon.

Pista bácsi – ahogy rendületlenül haladtunk előre a fák között -, csak mesélt, mesélt órákon át, percnyi szünet nélkül. Nem kellett sokáig kutakodnia elméjében, annyi vadászélmény, erdei kaland emléke lapult benne, melyet – látva lelkesedésem – élvezettel osztott meg velem.

Ahogy egy-egy szóróhoz értünk, kényelmesen lekászálódott a bakról. A vödörből az etetőkbe szórta a kukoricát, széthintett valamennyit a lapáttal is belőle, majd mentünk is tovább következő állomásunkra, magunk mögött hagyva az éhes kondát, mely már türelmetlenül – a bokrok közül leskelődve – várta a napi betevőt. Ahogy tovagurultunk, nyomunkban a disznók elégedett csámcsogása és egy-egy méltatlankodó malac visítása törte meg az erdő csendjét.

Néztem Pista bácsit, ahogy tette a dolgát. Láttam a békét az arcán. Nem láttam rajta unalmat, pedig számtalanszor csinálta végig azt, amit aznap – egy szerencsés véletlen folytán – együtt élhettünk át. Nem láttam rajta elégedetlenséget, pedig a lovaskocsi annyira rázott, hogy néha egy hajszál választott el attól, hogy ne a sárban kössek ki a fogat mellett.  Idegességet sem láttam ábrázatán, pedig időnként igen nagy fejtörést okozott neki, melyik utat válassza, hogy a vadak jussa biztosan célba érjen. Amit fizimiskáján láttam, öröm volt és elégedettség. Egész életében ezt csinálta. Etette a vadakat, nehéz teleken megbecsült lovaival oda is eljutott, ahova a modern kor vívmányai el sem indulnak. Hajtotta a lovaskocsit, vitte a vadászokat, akik a barkácsolás különleges szenvedélyének hódoltak. Elmesélte, hogyan hozott terítékre két jó szarvasbikát az a – maga is vadász – vadászfeleség, akinek eredetileg a férjura szándékozott elejteni egyetlen példányt és asszonya csak kísérőnek érkezett vele, de a férj a puskája helyett végül csak a pénztárcáját vethette be.

Hamar elérkezett az ebéd ideje, az Öreg szigorú napirendet tartott. Megálltunk egy „égigérő” tölgy alatt, hogy ott fagyasszuk el harapnivalónkat. A beszédes Pista bácsi most hallgatott. Egyszer-egyszer rám mosolygott, miközben sokat látott bicskájával szelte a szalonnát és a kenyeret, mellé pedig paprikát evett. Utóbbi kicsit túlontúl csípősnek bizonyult, még órák múltán is emlegette. Én egy gyorséttermi szendviccsel készültem csillapítani éhségemet, de amikor megláttam az Öreg rosszalló pillantását, amit a kezemben szorongatott kosztra vetett, szinte lelkifurdalás tört rám.  Nem szokásom ilyesmit enni, de most úgy éreztem, pont a legrosszabbkor sikerült előhozakodnom vele. Minden, ami mű, oly’ idegenül hatott ebben a hamisítatlan, igazi, való világban, – melybe Pista bácsi annyira természetesen simult bele, mint gyermek az anyja karjába -, hogy el is ment a kedvem a műkajától. Az Öreg ráérzett, mi jár a fejemben, – vagy pont ez járt az Övében is, nem tudom -, de odanyújtott nekem egy szelet szalonnát és egy darabka kenyeret. Habozás nélkül nyúltam érte. Kérdezte, paprikát kérek e. Nem kértem. …és Ő csak mosolygott, szemében örömöt láttam és elégedettséget.

2018.09.19.

Vadászat a természetfotós szemével – lelkével

A hideg, szürke tél után mindig jól esik a langyos, színes, illatos tavasz, és amikor csak alkalmam nyílik rá, terepszemlét tartok, kitartóan járom a határt elmaradhatatlan társammal, a fényképezőgépemmel. Az őzek keresztbe-kasul vonulnak ilyenkor a friss vetésben, a fácánkakasok ott dürögnek mindenfelé. Ők azok, akik tavasszal mindig mindenhol ott vannak, de még sincsenek sehol, legalábbis, mikor a fotós szeretné lencsevégre kapni őket. A természetfotós és az igaz vadász minden kétséget kizáróan egy tőről fakadnak, sok közös van bennük. Az első mindjárt a természetszeretet, az az ősi kíváncsiság, amivel az anyatermészet felé fordulnak. Ez az élményvilág megnyugtatja, kikapcsolja az elmét és feltölti a lelket. A színek, a hangok, az illatok varázslatos egyvelegének köszönhetően egy Csodavilág válik szinte kézzelfoghatóvá. A természetben eltöltött sok-sok óra mindig meghozza azt az izgalommal teli nyugalmat, amiért fegyvert, fényképezőgépet ragadnak. Tudatosan vannak jelen a pillanatban, érzik és élvezik a létezés örömét, érzékszerveiket csúcsra járatva várják a csodát. Közös vonása a fotósnak és az igaz vadásznak az is, hogy elszántan  mennek egy-egy vad után, ha szeretnék azt birtokba venni. Figyelnek, nem csak néznek, látnak is, fülelnek, tapasztalnak és várnak.

Én sem vagyok ezzel másképp, nyitott szemmel, nyitott szívvel fogadom azt, amit a természetben eltöltött órák tartogatnak számomra. Hosszú időn át figyeltem egy őzbakot.  Mikor először megpillantottam, az autómban ültem és ő átszaladt előttem a dűlőúton. Megálltam, ahogyan ő is. Néztük egymást. A szomszédos területen dolgozó traktorok sodorták utamba, mert éppen a tavaszi munkálatokat végezték a földeken. Egy pillanat volt ez a találkozás. Az első.

Később többször láttam őt, sőt egy idő után már miatta jártam a területre. Szerencsémre az őzbak szezont abban az évben ép bőrrel megúszta, így végigkövethettem életének utolsó másfél évét. A tél elmúltával, tavasszal újra elfoglalta territóriumát és én minden alkalmat megragadtam, hogy láthassam. Kistestű bak volt – őszes fején szépen gyöngyözött, különleges agancsát látva -, az idei szezonban nyilvánvalóan eljön az ő ideje is, villant fel bennem a gondolat. Láttam őt, mikor fiatal társát felháborodva üldözte el a vetésen át. Az ifjú titán gyanútlanul sétált a szántó szélén, mikor az öreg bak egy távoli pontból meglátta és rárontott. Keresztülvágtatott az egész mezőn, a bakocska hirtelen úgy meglepődött, hogy elfutni is elfelejtett, értetlenül nézett támadója felé. Váratlanul érte az ostrom és időbe tellett, míg rájött, hogy az valóban ellene irányult, futásnak eredt és nyitott szájjal, lihegve szaladt az erdő felé. Az öreg kitartóan kergette vélt ellenfelét, míg el nem tűnt a szeme elől, azután méltóságteljesen sétált vissza territóriuma közepére, ahol elégedetten legelészni kezdett. A kis bak nem sokat váratott magára, hamar megjelent az erdő szélén és gyorsan eltűnt a zöld vetésben. Elfeküdt és teljes takarásba került, már ami az idős bakot illeti. Én a lesből szemmel tartottam, ugyanis pont ráláttam. Miután kifújta magát egy kicsit, még fekve csipegetni kezdett. Néha eltekintgetett vetélytársa felé, meggyőződött arról, hogy teljes inkognitóban van, és nem látja a terület ura. Idővel elunta magát, felkelt és beváltott az erdőbe. Az öreg pedig egyedül maradt, mert én is szedelőzködtem és indultam hazafelé. Közeledik az ideje, de örültem, hogy még nem ma.

…

Hirtelen a búzaföldön felállt a bak. Miatta voltam kint. Tudtam, hogy a közelben van. Nem tévedtem, régóta figyeltem már. Kíváncsiságom tárgya elindult a tábla közepe felé, ahol a távolban megjelent egy suta két gidával. Nyár derekán a magas növényzetben már nagy volt a takarás, csak az őzek feje látszott ki, egyszer-egyszer bukkantak csak elő, mikor a letaposott részeken, vagy a szélesebb sorok között vezetett útjuk. Nézték egymást a bak és a suta, majd az agancsos óvatosan elindult, még nem futott, csak lassan lépegetett a kis csapat felé. Ahogy a suta mozdult, a bak úgy iramodott meg és üldözőbe vette. Kergetőztek a búzában, a két gida lemaradva ugrándozott utánuk, ritkán pillantottam meg mindkettőt egyszerre, inkább csak egyesével láttam őket, de már tudtam, hogy ketten vannak. A suta – nagy sajnálatomra – nyomában a bakkal beváltott az erdőbe, eltűntek a szemem elől, de nem kellett sokáig várnom és újra megjelentek. A nőstény kényelmes tempóban „menekült” a bak elől, inkább csak kellette magát. Hirtelen megálltak és feszülten figyeltek a közeli legelő irányába. Néztem, vajon mit látnak, mit hallanak? Hosszú, izgalommal teli percek teltek el – az őzek közben végleg elhagyták a terepet – mire rájöttem, hogy kis csíkos vaddisznó malacok vetették be magukat a búza sűrűjébe és ott csörtetve araszoltak előre. Nem láttam őket, néha egy-egy pillanatra tűntek csak elő, inkább a csörtetés alapján tudtam, merre járnak. Mára vége a fotózásnak – állapítottam meg kedvetlenül -, besötétedett. Kicsit még maradtam, hallgattam az erdő esti hangjait, majd halkan elindultam lefelé a lesről. Tudtam, hogy hamarosan itt leszek megint és újra rácsodálkozom erre a Csodavilágra. Örültem, hogy a bak ideje ma még nem jött el.

A következő este ismét kint talált a lesen, Csodavilágomban, ami – budapesti lány lévén furcsamód – lételemem lett már kora gyermekkoromban és ez felnőttként csak tovább erősödött. Vártam őt. Ma nem jött. Nem értettem, miért. Aznap nem találkoztunk.  Nem baj, jó volt így is. Itt minden úgy jó, ahogyan van. Újra emlékeztettem magam – mint sokszor, mikor a természetfotózással teszem próbára türelmem -, hogy itt csak csöndes szemlélő vagyok és most ennek így kellett lennie. Megnyugodtam ebben a tudatban, bár kissé csalódottan távoztam. Nem volt persze eseménytelen az este (sosem az), nyári ludak és kanalas gémek húztak el a fejem felett, egy sutát láttam a távolban elugrándozni, a békák kitartóan koncerteztek és a szúnyogok sem feledkeztek meg rólam. Barna rétihéja repült alacsonyan a talaj fölött, többször is átkutatta a vidéket és egy fácántyúk is megjelent az út közepén, bár nem sokáig láttam, mert hamar eltűnt a vetésben. Azért annak örültem, hogy a bak ideje még nem jött el, bár kicsit nyugtalanított, hogy nem láttam. Egész nap fülledt meleg volt, későn mozdult a vad, majd később talán ő is elindul, de mivel már szinte teljesen sötét volt, én hazaindultam.

Egy hét elteltével ismét vártam őt a szokásos helyen. Neszt hallottam vagy a képzeletem játszott, nehezen döntöttem el. Riasztott a szajkó, nem tévedtem tehát, valóban hallottam valamit. Az apró zajok a feszült várakozás közepette annyira felerősödtek, hogy még a szitakötő szárnycsapása is hangosnak tűnt, szinte megrettentem tőle, ahogy felverte a néma csendet. Némi csalódottsággal állapítottam meg, hogy csak két szitakötő akaszkodott össze a levegőben, majd egy kis cinke rebbent fel a levelek között. Azután egyszer csak megjelent valami a nyiladékon, közel a leshez, amin üldögéltem. Nem a várva várt bak, mert az elsőre is látszott, hogy a jövevény ahhoz túl kicsi, takarta a fű, csak azt láttam, hogy mozgott a növényzet. Csíkos kismalac bukkant elő, előbb egy-majd utána sorban a többi, négy-öt-hat, számoltam őket izgatottan, közben majdnem elfelejtettem fotózni. Néha előfordul, hogy annyira rabul ejt a pillanat, hogy elfelejtek a gépem után nyúlni. Nem bánom, jó ez így. Ezek a csodálatos pillanatok csak az enyémek, örökre elraktározom őket elmémben, szívemben, lelkemben.  A kismalacok már a nyiladékon csipegettek, felém néztek, nem mozdultam – még a levegőt sem mertem kifújni -, gyanútlanul turkáltak egy kicsit, nem maradtak sokáig és anyjuk nem is bújt elő az erdő rejtekéből. Még túl korán volt és a tapasztalt koca – vadászetika ide vagy oda – nem kockáztatott. A csíkos kis társaság hamar eltűnt a fák között, de én azért megörökítettem őket. Szép emlék lett ez is, mint oly’ sok apró erdei-mezei történés. Nem kellett sokat várnom, hamarosan a bak is felkelt a vetésben. Komótosan felsétált az emelkedőn, néha megállt, körülnézett, csipegetett egy keveset, majd újra megindult. A dombtetőre érve eltűnt a szemem elől, nem zavartam meg, kép sem készült, mert messze volt, de nem bántam. Ezúttal sértetlenül állt tovább, de tudtam, hogy hamarosan elérkezik az idő, féltem is tőle már, hiányozni fog.

…

Aznap későn tudtam csak elindulni, de nem szerettem volna kihagyni az alkalmat, ezért kicsit félve attól, hogy nem járok szerencsével, ültem ki a lesre. Nem is csodálkoztam azon, hogy még a lest sem értem el, egy sutát máris sikerült megugrasztanom és ő természetesen riasztott is azon nyomban. Beváltott az erdőbe és eltűnt. Hirtelen azonban arra lettem figyelmes, hogy egy másik suta szaladt szinte velem szemben az aranyló búzavetésben, mögötte pedig az ismerős öreg bak loholt. Leguggoltam, hátha nincs még minden veszve. Olyan szerencsés voltam, hogy a suta egyenesen felém vette az irányt. Letérdeltem a fűben és sikerült néhány képet készítenem a közeledő őzekről, mikor valami gyanús lett nekik és megálltak. Nem mertem megmozdulni, bár térdem már fájt az apró kövektől, de kitartottam. A két állat most balra indult, tőlem elfelé, de nem mentek túlságosan messzire. A suta kibújt a villanypásztor alatt, a bak pedig utánaeredt, de szerencsétlenségére agancsának farkasága beleakadt a vezetékbe. Némi vergődés után tudott csak kiszabadulni, én megbabonázva néztem a jelenetet, még sosem láttam ilyet. Csináltam pár képet is, bár a fényviszonyok nem voltak ideálisak hozzá. Az öreg végül eltűnt az erdőbe a suta után és aznap már nem is jelentkeztek többet. A bak ideje még nem jött el, de tudtam, a nap egyre közeledik.

Pár nap elteltével újra kint talált az este és nagyon vártam őt. Sokáig nem jött elő, bár tudtam, hogy a közelben van. Egész nap fújt a szél, ilyenkor nem szívesen mozdulnak a vadak. Estére elült a légmozgás, megindultak az állatok is. A közeli legelőről tehenek hangját hallottam, felettem a gyurgyalagok hasították a levegőt rovarok után kutatva. A távolban egy suta tűnt elő és óvatosan, körbe-körbe kémlelve lépkedett a gabonában. Hirtelen a sárga búzaföldön felállt a bak. Miatta voltunk kint, a vadász és én. Vártuk a találkozást. Az öreg megindult a suta felé, de megállt egy pillanatra, oldalát mutatta, nem volt takarásban és kb. 50 méterre lehetett a lestől. A vadász megtámasztotta a puska csövét a les szélén és célzott. „Még ne”, súgtam oda neki, utoljára még egyszer megörökítettem a délceg öreget. Hallottuk egymás szívverését, szívünk szinte egyszerre dobbant, lélegzetünket visszafojtottuk, nem mozdultunk, nehogy megremegjen a régi les. Egy utolsó pillanat – a legcsöndesebb -, majd a puska hangja felverte a csendet. Leírhatatlan volt az izgalom, zúgott a fülem. A bak immáron a földön feküdt, lába még mozdult egyet, majd végleg lehunyta szemét és visszaadta lelkét a Teremtőnek.  Még vártunk egy kicsit, hadd múljon el nyugodtan az öreg. Izgatott voltam és bevallom, kicsit szomorú is. Akárhányszor is láttam már hasonlót, az elmúlás gondolata mindig megérint. Annyira végleges. Visszafordíthatatlan. Többet nem jön szembe velem ismeretlen ismerősöm, akit titokban hosszú órákon át lestem. Szerencsére ezen nem volt sok időm morfondírozni, mert a vadász megindult a lesről lefelé. A percnyi szomorúság helyébe újra mérhetetlen izgalom költözött. Közvetlen közelről nézhettem meg a régi, jól ismert ősz fejű bakot, akit a távolban oly’ sokszor megfigyeltem már. Láttam őt tar fejjel télen, barkában tavasszal, láttam, ahogy a területén riválisait űzi, tudtam, merre pihen napközben. Láttam őt a suták után futkosni, éveken át uralta a környéket és sok-sok magához hasonlóan különleges utódról gondoskodott már. Most eljött az ideje. Eljött az ideje annak is, hogy itt álljak ősz feje, rőt teste mellett és szemügyre vegyem egészen közelről is. Valóban olyan gyöngyözött, olyan a farkaság, amilyennek távolról láttam? Olyan, persze, de mégis mindig teljesen más ilyen közelről látni a vadat. Furcsán idegen is, mert van benne valami természetellenes a maga természetességében. Megrendülten álltam az öreg bak mellett, sok közös emlék, megszámlálhatatlan szép élmény kötött minket össze. Őszintén gratuláltam a vadásznak, aki boldogan vette birtokba az áhított vadat. Hasonló érzés foghatta el a zsákmány elejtése közben, mint engem egy különleges kép elkészítésekor. A lövés előtti utolsó pillanatok bizsergető izgalma és a vad birtokba vétele – nekem a kép által – méltó jutalom a türelmünkért, állhatatosságunkért. Megadtuk a vadnak a végtisztességet, hozzá méltó terítéket készítettünk, megkapta az utolsó falatot, a találat helyére sebtöret került, a vadász pedig kalapjára tűzte az őt megillető töretet. Némán, mélységes tisztelettel álltunk a bak mellett. Nem beszéltünk, a fotós és a vadász hallgatott, nem volt szükség a szavakra, mert szavak nélkül is mindketten ugyanarra gondoltunk. Mindketten éreztük, most valóban jelentőségteljes dolog történt, nem lehet üres fecsegéssel lealacsonyítani az ünnepélyes perceket. Sok-sok érzés kavargott a fotósban és a vadászban a teríték mellett. Az öröm váltotta fel a magasztos pillanatokat. Beszélgetni kezdtünk, lelkesen idéztük fel a lövés előtti másodperceket. „Láttad, amikor…, attól féltem, hogy…, már azt hittem bevált és eltűnik…, de nem” – azon az estén nem. Aznap este ott feküdt előttünk és mi – immáron – boldogan és kíváncsian szemléltük. Meséltük róla emlékeinket, a lehető legnagyobb részletességgel veséztük ki az elejtés előtti utolsó pillanatokat, minden mozzanatot újra és újra felidézve, átélve örvendeztünk.

Mikor utoljára láttam őt, a magaslesen ültem. Eljött az idő és végzetes volt ez a találkozás. Az utolsó. Örültem, hogy nem szenvedett az öreg, tűzben rogyott össze a pontos találat következtében és hozzá méltó módon távozott a földi létből.

Szöveg: Szigeti Edit

2019.07.20.

Áprily Lajos, „a lélegző natúra költője” rajongásig szerette a természetet. Gyermekkorát a szépséges erdélyi Sóvidéken töltötte, ez is meghatározta a hozzá fűződő viszonyát. „Ezer szemmel csudálta”, megértéssel és érdeklődéssel fordult teremtményei felé és mindig kedvesen, szeretettel beszélt róluk. Édesapjától sokat tanult, de természetjáró útjain és vadászatain is állandóan gyarapította tudását. Az iskolai kirándulások alkalmával a természet iránti rajongását is igyekezett átadni a nebulóknak, tanítványai a „diákvándorlás lelkes apostolának” nevezték. Sokat járta velük a vidéket, ír is erről Március című versében, „a nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt”. A költő jól ismerte a „mohos gyeppel benőtt” erdei utakat, a hegyek-völgyek rejtett ösvényeit. Szerette maga körül az állatokat, különösen a madarakat, melyeket igen jól ismert és számos versben meg is jelenített. Udvarán galambokat tartott, de az is előfordult, hogy rókakölykök élvezték vendégszeretetét. Elementáris vonzódása a természethez költészetére is nagy hatást gyakorolt és az évszakok történéseit gyakran öntötte versekbe.

A magyar irodalom egyik legnagyobb természetköltője egész életében bensőséges és harmonikus kapcsolatban állt a natúrával és lelke benne mindig megnyugvásra talált. Szeret az erdő című művében így vall: „Engem az erdő véd s szeret, / utaimon erdők kisértek… /…S ha majd mélyebbre költözöm, / érzéstelen rommá omoltan, /   egy hang közelről súgja még: / Én is az erdő fája voltam.”

Áprily Lajos egy időben maga is vadászott, Szalonka-les című művében így ír: „Rejtett madár most édes nászra vár. / Fegyver feszül az izgatott marokban… / Most. Jönnek… Boldog, büszke mátkapár. / S forró szívükre gyilkos puska robban.” Később viszont „békét kötött az állatokkal és az erdővel”, letette a puskát és Fegyvertelen vadász dala című költeményében a szerelmesen suhanó márciusi szalonka-párokat már nem puska-dörrenéssel fogadja.

Erre utal Fácános erdőn című versében is: „Nincs fegyverem. De hogyha volna is, / így állnék itt tavaszi „vadlesen”. Csendes, türelmes szemlélője lett tehát a flórának, faunának, mert önmagában is lenyűgözte a látás, a hallás öröme, a színek kavalkádja, a hangok muzsikája és az illatok arzenálja. A szabadban töltött órák az önfeledt létezés örömét adták, Tavaszi vizek című versében csodálatosan fogalmaz, „Állok a vadvizes tavaszban, / bódít a szagja, mint a bor”. A Zsenge március „ragyogva jön” és a költő sorait olvasva képzeletünkben megelevenedik az ébredező táj, szinte látjuk a Tavaszi ég „fényes-fehér felhő-gomolygását” és a zöldbe hajló vetést. Nagy tél után „a fát a fagy már nem roppantja meg”, de a ciherben bujkáló szarvasok „testükben érzik még a vad telet”.  Március „az alvó nagy természetet sziven csókolja s új életre hívja”. „Rezeg a tölgy tavalyi levele”, de búcsúzik a hó és „fényes fehérsége helyén / csak bokros, barna domboldal marad, / mely rejti majd az illanó vadat”. A nyár ilyenkor még „mély haraszt alatt pihen”, de az Új fény és „a kékség már jó időt üzen.” Miután „az ifjú nap: Dávid, leverte a lomha Góliát-telet”, lassan tényleg életre kel az erdő. „Vizek futnak, jegek ropognak”, a tavakat frissítő szellő borzolja, „zsong a szigetcsúcs barna berke” és a „harkály részegen nevet”. Hangolnak már a „suhogó szárnyú tavasz-követek” és a Fekete rigó hangjára „megmelegszik minden alkonyat”, Ti-ti-ti! – szól a nyaktekercs és egyszerű dalában pedig „benne lobog az egész tavasz”.

A kikelet a természet tarka palettájáról bőkezűen válogat, „kelő vetések zöldje tarkítja az új életre ébredő vidéket”, az elmúlás megkopott, halovány, kifakult színei után megfesti az erdőt, a fák törzsén szunnyadó moha most üde zölddé lesz, „barka-szagra cserje-ölben felfigyel a hóvirág” és – Győzelem -„a nyírfáink tövében új sereg kél: zöld dárdás, bátor gyöngyvirág-phalanx”. A kezdet, a remény, a lehetőségek ígérete a levegőben élettel tölti meg az erdőt, a mezőt és a vizek világát. A Fűzfa-zsongásban hangosak „a kecskebékás tócsák” és „zsong, zenél a barkás fűzberek”, amint „a zsenge lomb bodor barkáiban tengernyi méh tolong”. A színes, illatos tavaszban tarka pillangók libbennek a friss szellő szárnyán és karcsú szitakötők táncolnak a ringatózó nádasok felett. Tavaszodik és az ember is tudja, érti, hogy érte „üzenget a zsenge határ”. Élet van most mindenütt, „a pocsolyákon gyémánt fény remeg, kuruttyolnak a békahercegek.” Ünneplőbe öltözik a táj és a Természetben a „titkok között barangoló” vadász tavasz-leső szíve is, hiszen az erdő királynője csalogatja e talányokkal teli, különös világba. Márciusban, amikor „zeng a picinyke szénfejű cinke”, „selymit a barka” és „sárga virágját bontja a som”, a néma tél után bizony „zeng a szívünk” is. „Tyúkok sétálnak szemérmesen”, hallik a Fácán-hang „nagyokat rikkant” a kakas, és ha kisétál a „sokszín-gyönyörüség”, a fák tavaszra gondolnak körül.” A magyar erdők királya, az öreg gímszarvas már levetette koronáját, az ifjabbak most fölényesen lépkednek „elzuhant agancsu társaik” között. Az őzsuták és a szarvastehenek kigömbölyödve várják, hogy a lombok sűrűjében életet adjanak anyaszívük alatt rejtőző kicsinyeiknek.

Áprilisi hangulatban már fülemüle szól az ágakon, „éger tövén piros szamóca lángol,/ a százszorszépnek lepke tetszeleg”. Az „ásott tövű vén almafák fiatalos kedvvel rügyeznek” – Köszönet a napsugárnak –, Koncertet adnak a pacsirták és rikoltanak a küllők, „szól az ökörszem cserregő zenéje / rajban cincognak még az őszapók”. A nyulak játszadoznak a harmatos mezőn és ”az erdőszélen lopva róka jár”. Az őzbakok már birtokaikért küzdenek, sok múlik ezen, gyarapodásuk sikere a tét. Áprilisban „a sás közt karcsú gólya lép” és „víg fecskeszótól” hangos a vízpart.

Májusi reggel „cseresznyevirág bomlik a hegyen” és szédítő az illat-fergeteg, „az egyik ág ring”, rajta „rekedten szól egy bókoló kakukk”. A „tündér hónapban” a langyos égen május habos felhői közt „ékes tollú szivárvány-madarak”, – Gyurgyalagok – fuvola-füttyel, ringva szállanak. A „tavaszi záporok zenéje” gyakran dalol az ablak alatt, „Május virága hulldogál / és nemsokára száll a nyár is”.

Áprily Lajos viszonya a természethez mindig is különleges volt és rendkívül szoros. Műveivel ma is a természet szeretetére, tiszteletére tanítja olvasóit és valóban élmény az ő tolmácsolásában megismerni a csodavilágot, de igyekezzünk hallgatni Biztatására, „Hagyd ott a várost. Csend-övembe jöjj, / hagyd ott az ingerült és hetyke szókat. / Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj, / s hallgasd a zengő, mámoros rigókat.”.

Rügyeknek és madaraknak a tavasz kürtje szól most és „dűl a fény s jönnek csodák csodái”. Örül a szívünk, „mélyén halk zsongás fakad”, „a hosszú téli éjszakák ködétől fakult” lelkünk repes, mikor ujjongva kiáltjuk: „Üdvözlégy tavasz!” „A vadgerlék szavaló-kórusa” pedig Május muzsikáját búgja: Tavasz, tavasz, szerelem. Elérkezett hát „a megváltó, dicső megújhodás” és a szerelem ideje, a remény, az új kezdet, az újjászületés és az élet ünnepe, hiszen e Tavaszi pillanatban „új rügy s új fű, és újra mondhatom és örvendezve mondhatom, hogy élek.”