Az erdőt járva gyakran akad meg a tekintetem a fákat díszítő zöld gömbökön és különösen télen szembetűnő e tetszetős bokrocska a csupasz ágak között. A félélősködő fagyöngy szép ugyan, de a fának nem válik hasznára a szoros kapcsolat, még ha számos állatfajnak biztosít is táplálékot hívatlan albérlője. Nem csak a madarak étlapján szerepel, egykor szarvasok és őzek téli takarmányozására is használták. Már ezért is érdemes közelebbről megismerkedni ezzel a különleges növénnyel, melyhez oly’ sok hiedelem kapcsolódik.
A pogány időkben a nőiesség jelképeként tekintettek rá, ami a férfias tölgyfánál keres védelmet és táplálékot. Számos kultúrában a tél szent növényeként tisztelik, mely a halhatatlanságot jelképezi. Karácsonykor az ajtó fölé akasztott fagyöngy elűzi az ártó szellemeket. Mérgező, de hatóanyagai révén értékes gyógynövényként tartják számon.
A fagyöngyfélék családjába 1400 faj tartozik és a növény egész kontinensünkön elterjedt. Félélősködő, azaz nem kész táplálékot szív el a gazdanövénytől, csak a vizet és az ásványi sókat, majd saját klorofillal maga készíti el a táplálékot, tehát fotoszintetizál. Európában 3 fajával találkozhatunk, hazánkban a fehér és a sárga fagyöngy él, a mediterrán térségben a vörös fagyöngy is jellemző. Az örökzöld fehér fagyöngy fényigényes, így a ritkább lombozatú fákat kedveli. Jó alkalmazkodóképessége révén a tölgyfélék, a bükk kivételével számos lombfán előfordul, valamint fenyőkön is. Egyes kutatások szerint több mint 450 fásszárú növényen képes megtelepedni. A lombhullató sárga fagyöngy tölgyfajokon és a szelídgesztenyén fordul elő. Miután a fagyöngy magja kicsírázik, a növény szívógyökereket fejleszt, melyekkel a fa testébe hatol. Az erdőgazdaságokban számottevő károkat okoz, a gazdanövény a vízelvonás miatt lehullajtja leveleit, a faanyag minősége romlik és a megtámadott fák akár el is pusztulhatnak. A fagyöngy ellen védekezni egyelőre a fertőzött ágak levágásával lehet, de kísérleteznek a növényt megtámadó gombafajok segítségével történő biológiai védekezéssel is. Hazánkban a növény kártétele éves átlagban a fehér és a sárga fagyöngy vonatkozásában 1158, ill. 885 hektár. A fehér fagyönggyel fertőzött területek nagysága az elmúlt 90 évben több mint háromszorosára nőtt. Előfordulása leggyakoribb a Dunántúlon, tömegesen találkozhatunk vele a Felső-Tisza vidékén, a Zalai-dombság, a Bakony, az Őrség és Belső-Somogy területén, kevésbé jellemző az Északi-középhegységben és az Alföldön.
A madarak rendszeresen fogyasztják a növény laktató, ragacsos bogyóit. A léprigó (Turdus viscivorus) latinneve is erről árulkodik, „viscivorus” ugyanis „fagyöngyevőt” jelent, a fagyöngy téli tartaléktáplálékot jelent a madárnak. Ez a kapcsolat mindkét fél számára előnyös, hiszen a madár jól lakik, miközben a növény magvait ágról-ágra hordja ürülékével, így terjesztve azt. A mag a rigó bélrendszerén sértetlenül halad át, majd megfelelő ágra kerülve kicsírázik, míg ürülékével a trágyázásról is gondoskodott. A rigókon kívül gyakori terjesztők a barátposzáta és a csonttollú, de terjesztik a fácánok, szajkók, a meggyvágók, a seregélyek, a galambfélék és a vörösbegyek is. A rigók egészben nyelik le a bogyókat, a barátposzáta pedig csak a bogyó húsát csipegeti le, de a magok így is csírázóképesek, nem kell, hogy áthaladjon a madár béltraktusán, ahogy korábban feltételezték. Az állatok testükön, szőrükön, tollukon is szállítják a ragacsos szaporítóképleteket. A cinkék és a fakusz táplálkozási módja viszont nem kedvez a növény terjedésének, mert e fajok csőrükkel felbontják a magvakat és kieszik belőlük a csírát tápláló szövetet, a keményítőben, olajokban és fehérjékben gazdag endospermiumot. A fagyöngy virágai erős illatukkal a kora tavasszal aktív rovarokat is csalogatják (hangyák, legyek, zengőlegyek, szúnyogok, méhek, dongók, egyes pillangófajok). A lepkék petéiket helyezik a növény levelei közé, egyes madárfajok számára pedig fészkelőanyagot biztosít a zöld bokrocska, népies nevén a gyöngybuckó.
A fagyöngyöt hívják enyves bogyónak, vagy madárlépnek is, ami árulkodik felhasználásáról. A madárléphez használat előtt olajat kevertek és az anyagot vékony vesszőkre (lépvessző) kenték, amelybe a csalimadárral megtévesztett madarak beleragadtak. A madárlép kedvelt madárfogó volt és árusították is.
Az emlősök is fogyasztják az örökzöld növényt, télen az ínséges időkben, ha módja van rá, a nyúl, az őz és a szarvas is megeszi a zöld lombját. A nyest és a nyuszt ürülékében gyakran figyelnek meg fagyöngybogyót, sőt a róka és a mókus sem veti meg a nyálkás csemegét.
A mezőgazdaságban a régi időkben ínségtakarmányként hasznosították. A legelső sertéstakarmányokat a természetben található termések összegyűjtésével biztosították, a fagyöngy rendszeresen szerepelt a disznók étlapján. A sárga fagyöngyöt is gyűjtötték a sertések, a juhok és a szarvasmarhák számára, a takarmányozási célú felhasználás a 20. század második felére tűnt el.
A fagyöngynek tehát számos hasznosítási módja létezett a múltban és létezik ma is. Mivel a növény az ég és a föld között terem, hatását ősidők óta mágikusnak tartják. Fentieken kívül még egy fontos dolgot nem árt tudni róla! A kézenfogva andalgó, gyanútlan „erdőkerülők” nézzenek a fejük fölé mielőtt cselekszenek, mert a fagyöngy alatt adott csók örök szerelmet, sőt házasságot ígér! Legyünk óvatosak!
2019.04.02.